Az angliai születésű John Newman 2013-ban Tribute című debütáló albumával berobbant a köztudatba, hatalmas sikereket egymás után halmozva. Rádiókban hihetetlen sokat játszották legismertebb számát, a Love Me Again-t. A hatalmas sikereket mindössze 23 évesen bezsebelő Newman szóló albuma előtt is megmutatta már rendkívül karakteres és egyedi hangját: az elektronikus körökben mozgó, napjaink mainstream d’n’b csapata, a Rudimental listavezető számában a Feel The Love-ban, illetve a Not Giving In-ben is volt lehetőségünk hallani. Bemutatkozó albumával viszont új színt, könnyed eleganciát és ami a legfontosabb, hatalmas energiát hozott egy mostanság nem annyira népszerű stílusba, ez pedig a soul.
Saját albumával és kiadott kislemezeivel a mainstream zenei körökben már nem ismeretlen vonalat képvisel: a Soul-t. Azon belül pedig a northern soul. Ez röviden annyit takar, hogy a soul-nak azon válfaja, mely energikusabb, a 60-as évek végén jött létre Nagy-Britanniában, de jellemzően inkább az Egyesült Államok afroamerikai soul része. Gyors és súlyosabb ritmusa van, háttérénekesekkel megtoldva. Anno még Amy Winehouse stílusa volt leginkább ehhez hasonló, később pedig csatlakozott ehhez a vonalhoz Plan B. Leginkább hozzá hasonlítható Newman jelenlegi irányvonala. Ő is breakbeat alapot (alap ritmus szerkezet, tört hatású a sok 4/4 tört ütemekkel) használt, viszont különbség leginkább a stílusbeli továbbhaladásukban található: Plan B vokál mellett rappelt, a hip-hop volt mindig is előtérben, inkább az stílusának a fő vezérfonala. John Newman viszont igazán a hangján keresztül tud kibontakozni és ezt ő is tudta. Így az albuma a felszínen egy színtiszta soul-pop lett, inkább az instrumentális részekben kísérletezgetett és használt a mai zenékre jellemzően több zenei elemet, illetve breakbeat alapot, ezzel kellemes eleganciát adva az erőteljes hangulathoz, amit az egész album ad.
Fontos megemlíteni még a Gnarls Barkley duót is (Crazy, Going On, Run), akik akkoriban a kétezres évek közepén mutatta be a hallgató közönségnek a soul-t pop-al és egy leheletnyi elektronikával megáldott stílust. Akkoriban a drum ’n bass még undergroundnak számított, nem nagyon volt elképzelhető, hogy egyszer majd pop számok alapjaként fog helyt állni toplisták élein. Enélkül is sikerült a soul-t két albumon keresztül új kilátásokba helyezni bár csak egy hatalmas sikerük volt és pár kislemezük, amelyek inkább reklámbetétek lettek, mint rádióslágerek.
John Newman 2013 júniusában a Digital Spy-nak adott interjújában ezt nyilatkozta az albumáról:
„Az orchestral, breakbeats, hip-hop és house műfaj mind hatással voltak rá. Ez egy egyszerű szakítós album, ahogy a dalszövegekből is látszik. Próbáltam arra figyelni, hogy egy olyan albumot rakjak össze, amit egy művészi alkotásként lehet élvezni és nem egy Rihanna stílusú dolgot, ami csak tíz kislemezből áll”
Sikerének kulcsa leginkább az volt, hogy az elektronikus elemek és a modern, mostanában elég felkapott ritmus alapot adó breakbeat okos használatát egyensúlyba hozta karakteres hangjával. A Rudimental-os kollaboráció során már hallhattuk, hogy hangja tökéletesen passzol az energikus, pörgős ritmusokhoz, debütáló albumában pedig ezt úgy kapcsolta egy amolyan melankolikus hangulathoz, magához az egész szakítós témához, hogy megtartsa a kirobbanó energiáját a modern alapoknak.
