A 2011-ben alakult alternative/indie rock-ot játszó The Neighbourhood hamar tett szert kisebb hírnévre, mikor 2012-ben kiadták az I’m Sorry… című EP-t amin szerepelt a már 39 milliós nézettséget elérő Sweater Weather c. dal, illetve egy másik kislemez, a Female Robbery. 2013-ban pedig kiadták első nagy lemezüket, az I Love You-t a Columbia Records gondozásában. Stílusukat leginkább az indie rock és az alternative rock szavakkal lehet körbe határolni. Sötét és melankolikus hangulatú számaik leginkább Lana Del Rey-hez hasonlíthatóak. Elektronikus háttérzajokat is előszeretettel használnak, az egész banda image-e pedig a fekete-fehér színekkel jellemezhető. Egytől-egyig az összes videoklipjük fekete-fehérben úszik (inkább feketében), témáik pedig sötétek, leginkább lelkileg próbál hátborzongató lenni. Leghíresebb számuk, a Sweater Weather a legpozitívabb hangvételű daluk, és aki már hallotta azt, akkor azzal már elég sokat mondtam. Mindegyik daluk tempója egészen lassú, ezzel is erősítve az egész album hangulatát.

Az I Love You c. album borítója

Engem egyből megfogott ez a bizonyos Neighbourhood-os érzés, amikor először hallgattam bele pár számukba. Csak úgy árad belőle az a bús érzet, amely egyből behúzott abba a fekete-fehér világba. Ekkor éreztem, hogy basszus, végre valami, ami kicsit más, mint a többi indie banda. Mindegyik olyan kis kellemes, néhol újdonságként belép valami szokatlan hangszer, de szinte mindig ugyanazt a pozitív, zavartalan idilli világot sugallja. Ne tévesszen meg, nagyon is szeretem és lelkesedéssel hallgatok indie rock vagy akár indie pop zenét, de jó látni, hogy van valami a napjainkban, ami teljesen elrugaszkodik ettől a nyugis indie világtól. És nem is akkora újdonság, hisz ha nem is sok, de bőven akadnak olyan indie bandák, akik kicsit lassabbra veszik/vették a tempót és kicsit merítenek a sötétebb, melankolikusabb világból, ami inkább az alternative rock-ra jellemző (Placebo, The White Stripes, The Black Keys). Viszont a The Neighbourhood 2013-ban újra visszahozta ezt a szintű sötétséget, ami mostanság nem annyira jellemző. Most említhetnénk a The xx-t de elektronikával már egyből más a helyzet. A Neighbourhood mint indie rock zenekar fedezte fel újra ezt a darkosabb szegletet.

Érdekes még, hogy a frontember, Jesse Rutherford először egy hip-hop duóban próbált sikeres lenni és ennek az utóhatása tisztán érezhető néhány dalban, ahol a vokál egy kicsit átcsap ritmusosabb, pergősebb szövegelésbe. Így összességében pedig egy egyedülálló albumot kapunk, mivel az első számtól kezdve a sikeres kislemezeken át az utolsó számig sikerült fenntartani azt a minőséget, azt az egyedülálló hangulatot, amit a nagy albumot megelőző EP-k szolgáltattak. Az egyetlen kritika, ami talán elfogadott lehet, hogy talán túl gyanúsan rájátszanak az egész image dologra, amivel sokszor azt a gyanút keltik, hogy egy producerek által összehozott banda a The Neighbourhood és mégsem olyan őszinte, mint amilyennek tűnik. Reméljük nem így van, erről majd a következő albumuk fog többet elárulni. Lentebb pedig pár videoklip, de erősen ajánlom a teljes album legalább egyszeri meghallgatását:

Személyes kedvencem, a Let It Go

Sweater Weather

Flawless

W.D.Y.W.F.M.